Karény blog

I was sitting in Hyde Park on a bench. All in black and white, with an Oyster card, an English cell phone and a menu in my pocket, with the biography of Chiara Luce (sorry Luca for borrowing it...) and a pile of papers in my bag and with some food in my stomach. I had the small booklet in my hand that I had received from my RM group in Hungary called the Ladybugs, into which booklet from time to time I am meant to write something nice, good or clever. Or at least something I think is nice, good or clever. So I did so.

Maybe it is not striking for the first reading, but every single part of the previous paragraph is very important. Some things refer to the close past, others to the close future and all of them are connected in my life here. Because this is not else, but the very middle of a story.

I take the opportunity and my keyboard that for this occurence beg all your pardon, especially from those who visited this blog and could not find anything new. I would have written but things are happening here so quickly that I simply did not have the opportunity. I will tell you just some parts now, and I will be long even this way, but I promise I will supply the rest soon!

My main pieces of news shortly: I arrived and I am all right. The flat is nice and normal and the romemates as well. I already have a British phone number, an Oyster card and a job. I work as a waiter so far, a bit unpredictibly cause I get the work from occasion to occasion through an agency. So I would like to write a bit more about the first parts of all these:

The journey - (with special dedication to my Hungarian community, the Ladybugs)

The plane was over the gate. From inside the gate people were waiting, all taking care of their own things, with babies, baggage, travelling documents. We were standing in the last waiting room before boarding. It was not even in the building of the airport, it was just a small house made of metal sheets - yes, we were not waiting for an elegant plane, neither we were elegant. But all planes, regardless of their owner and of their passengers once take off and start their journey in the middle of nothing without anything to hold or hang them, uprooting all their passengers from their usual world and life.

Then they opened the gate. Special passengers boarded first, out of turn. Then we followed them. The journey was not special, at least it did not look special. After two and a half hours - I saw it through the window far away - we flew into a cloud. I felt being far above earth yet. Suddenly the plane reeled with us.

London, Luton airport. The fog was so thick I could hardly see anything of it. It is not surprising that I thought it was a cloud, from the plane. (I am just wondering how the Captain could see it?) It took one and a half hours to get to the center of London by bus, meanwhile a new entry was written into the booklet I had got from the Ladybugs:

"For the ones who like fog, I found Paradise.

And I must admit it is nice on its special, peculiar, British way."

The accomodation

I takes about fifty minutes to get from Victoria to the accomodation place by underground and on foot. I walked from the last station and tried to avoid any accidents with cars and big red buses coming from an unusual direction. The accomodation is simple but normal. Three of us are living in a room, they're all nice and all Hungarian. It seems that we should not always believe the bad news about Hungarians... =) What I miss a bit is a chair to sit on (sitting on the bed is quite tiring) and some private sphere, for instance for Skype...

However I hope I'll have the possibility for it. =D 

Well, this is for today, I'll continue writing as I can. I am sure I'll have many things to write about, more than the parts I should have written to you know! To be continued! Keep calm and follow my blog! =)

A Hyde Parkban ültem egy padon. Tetőtől talpig fekete-fehérben, zsebemben egy Oyster kártyával, egy angol telefonnal és egy menülappal, táskámban Chiara Luce életrajzával (bocs Luca, hogy kölcsönvettem...) és egy rakat papírral, gyomromban pedig némi eleséggel. Kezemben a Katicáktól kapott kis füzet volt, amibe időnként írnom esedékes valami szépet, jót vagy okosat. Vagy amit annak tartok. Hát így is tettem.

Talán nem tűnik fel első olvasásra, de a fenti bekezdésben minden nagyon fontos. Egyes dolgok a közelmúltra, mások a közeljövőre utalnak, mind-mind összefüggést alkotnak az itteni életemben. Ez ugyanis nem más, mint egy történet kellős közepe.

Megragadom az alkalmat és a billentyűzetet, hogy ez alkalomból elnézést kérjek mindenkitől, aki híreket várva és nem kapva ellátogatott erre  blogra. Írtam volna, de annyira pörögnek itt az események, hogy egyszerűen nem tudtam rá sort keríteni. Most is csak egy részét tudom elmesélni, így is nagyon hosszú leszek, de ígérem, hamarosan pótolom a hiányzó részeket!

Főbb híreim röviden: megérkeztem, rendben vagyok. A szálláshely rendes, a lakótársak szintén. Van már brit mobilszámom, Oyster kártyám, munkám. Pincérként dolgozom egyelőre, kicsit kiszámíthatatlanul, mert ügynökség közvetít ki alkalmanként. Szóval mindezen történések elejét írnám most le kicsit bővebben:

 Az utazás - (különleges ajánlással a Katicáknak)

A repülő túl volt a kapun. A kapun innen emberek várakoztak, ki-ki elfoglalva a maga dolgával, kisgyerekkel, csomaggal, úti okmányokkal elfoglalva. Az átszállóban álltunk, az utolsó váróteremben a felszállás előtt. Nem is volt már a repülőtér épületén belül, csak egy kis házikó volt fémlapokból összeállítva - hiába, nem egy elegáns gépre vártunk, magunk sem voltunk azok. De minden gép, akárkié is és bárkit is szállít, egyszer útra kel és elindul a semmi közepette, támasz és függesztés nélkül, kiszakítva utasait a megszokott világból és a megszokott életből.

Majd kinyitották a kaput. Először a különleges utasok szállhattak be, soron kívül. Utána mi is sorra kerültünk. Az utazás nem volt különleges, legalábbis a külsőségekben semmiképp. Két és fél óra utazás után - láttam a távoli ablakon keresztül - beleszálltunk egy felhőbe. Érzésem szerint még sokkal lehettünk a föld felett. Egyszerre hirtelen nagyot rázkódott velünk a gép.

London, Luton repülőtér. A köd olyan sűrű volt, hogy szinte semmit sem láttam belőle. Nem csoda, hogy felhőnek néztem a gépről. (Csak tudnám, a Kapitány hogyan látta?) Másfél órás buszúttal lehetett London központjába bejutni, közben újabb bejegyzés került a Katicáktól kapott füzetbe:

“A köd kedvelői számára megtaláltam a Paradicsomot.

És be kell valljam, hogy szép a maga különös, furcsa, brit módján.”

 A szállás

Nagyjából ötven perc alatt lehet metróval és gyalog Victoriától a szálláshelyre jutni. Szépen végigdöcögtem az úton az utolsó megállótól, közben végig igyekeztem megóvni magam a szokatlan irányból érkező kocsiktól és nagy piros buszoktól. A szállás egyszerű, de rendes. Hárman lakunk egy szobában, a lakótársak mind rendesek és mind magyarok. Úgy tűnik nem feltétlenül érdemes hinni a magyarokról szóló rémhíreknek... =) Ami hiányzik kissé, az egy szék, amire ülni lehetne (az ágyon ülni elég fárasztó) és némi magánszféra, például Skype-hoz...

Azért remélem lesz rá valami lehetőségem. =D

No, ennyi lenne mára, amint tudok folytatom az írást. Biztos vagyok benne, hogy azon túl is lesz témám, amivel még most adós maradtam! Jön a folytatás! Maradjatok nyugodtak és kövessétek a blogom! =)

______________________________

Music for today / Zene mára:

"Some far away
Some search for gold
Some dragon to slay
Heaven we hope is just up the road
Show me the way, Lord, cause I'm about to explode."